Múlt csütörtökön a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet a magyar nemzetpolitika lehetőségeiről rendezett kerekasztal-beszélgetést Gecse Géza történésszel, a Nemzetpolitika – szorítóban – Aspektusok határok nélkül 2002–2017 című könyv szerzőjével és Éger György szociológussal, a Magyarok Romániában, 1990–2015 című kötet egyik szerkesztőjével.
Természetes, hogy a meghívottak között ott volt Duray Miklós, akinek nemcsak a kisebbségbe szorított Magyarországon kívüli, hanem a magyarországi politikában is sikerül ennek a fogalomnak a létjogosultságát fel- és elismertetnie. Mint ahogy a mostani alkalomból a Kövesdi Károly moderálásával született kerekasztal-beszélgetés is tanúsította – nem volt egyszerű feladat.
A rendezvény Facebook-oldalán még Kutyaszorítóban vagy kötőféken? címmel meghirdetett találkozó Molnár Imre intézetvezető alapkérdésével ingerelte szólásra a vendégeket, így Gecse Gézát is, hogy a legfrissebb szlovákiai kutatásokkal alátámasztott helyzet mintha a nemzetpolitika hiábavalóságát, mintegy eredménytelenségét mutatná, hiszen a felvidéki magyarság esetében drasztikus fogyásról beszélhetünk.
Ilyen bevezető után Kövesdi Károly kérdésére, miszerint milyen képet mutat a Kárpát-medencében élő magyarság? – a 2002 és 2017 közötti években 63 vitaestet kötetbe szerkesztő szerző kijelentette, hogy térségünkben ugyan a magyarság lélekszáma nemcsak a Délvidéken, ahol már korábban, és Szlovákiában, ahol meglepetésszerűen főként az utóbbi évtizedben csökkent, hanem Romániában is, ahol főként a szórvány magyar települések szinte teljesen felszívódtak az idegenek tömbjében. Viszont öröm az ürömben, hogy a szomszéd uralkodó népeket is komoly mértékben sújtja a kivándorlás, így a magyarok aránya a szomszéd országokban vagy csak mérsékelten vagy egyáltalán nem csökkent.
Gecse Géza valóságos csodának tartja, hogy Trianon után majd száz évvel a Kárpát-medence továbbra is legszámosabb népe a magyar, hiszen ez alatt az idő alatt majd mindent megtettek a szomszéd nemzetek a magyarság asszimilálása érdekében. Saját magunk sem biztos, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy miként tudunk tenni annak érdekében, hogy törekvéseink célba érjenek, ettől függetlenül nem szabad lemondani legalább a próbálkozás lehetőségéről!
Gecse Géza elmondta, hogy ezzel kapcsolatban morbid családi példákkal is tud szolgálni, hiszen maga is élete első kilenc évét Kárpátalján töltötte, ezért tudja, hogy a szovjet időszak alatt visszaszorított ukrán nacionalizmus milyen brutális tudott lenni nemcsak a zsidókkal, lengyelekkel, persze néha az oroszokkal, hanem 1944 őszétől kezdődően a magyarokkal szemben is.
Korántsem tekintené ezért okafogyottnak azt az aggódást, amivel ideátról figyeljük, hogy mi történik a demokratikusnak mondott Ukrajnában.
Ami a többi Magyarországgal szomszédos államot illeti, tessék megnézni, miként sikerült a románoknak kusza belső viszonyaikkal eljelentékteleníteniük saját magukat és Belgrád, amely – nem kis mértékben legutóbbi háborúi következtében is – egy a trianonihoz hasonló rendezést mondhat a magáénak, jóval barátságosabban viselkedik. Számára az egyik legérdekesebb jelenség, hogy miközben Duray Miklós a 2002-t követő években, amikor is – miként az a kötetből is kiderül – kifejezetten népszerű volt, magát kudarcot vallott politikusként jellemzi – fogalmazott Gecse Géza.
Éger György szociológusként az erdélyi nemzeti közösségről megállapította, hogy több csoportra tagolódik, ezért régiónként más és más magatartásformák jellemzik a székelyföldi, mint például a partiumi vagy kolozsvári magyarságot. Ő úgy látta – fogalmazott Éger György –, hogy az erdélyi magyarság társadalomtörténeti áttekintése, amelynek része nemcsak vallási életük, önértelmezésük, hanem médiafogyasztásuk is – hiányzik, ezért érezte úgy, hogy ennek a műnek időszerű megszületnie.
Amennyiben Bukarest gyakorlatát vizsgáljuk, azt lehet mondani, hogy a román hatalom – és ebben hasonlítanak a szlovákokra – sokszor jogi kereteiben nem kötelez, hanem csupán megenged,
ezért aztán nem egyszerű oktatási és praktikus nyelvhasználati esetekben sem eredményt elérni! Összességében véve nem könnyű a helyzet, hiszen miként a városi iskolákban az anyanyelv használat – folyamatos küzdelem jellemzi. A bíróságok előtti nyelvi egyenjogúság pedig még ennél is nehezebb kérdés – fogalmazott Éger György, aki szerint az igazi megoldás a határon túli közösségek esetében az autonómia biztosítása lehetne.
A vendégek közül az intézetvezető külön is köszöntette Szili Katalint, a miniszterelnök megbízottját, aki hozzászólásában elmondta, hogy miközben tízszeresére növekedett a határon túli magyarokra fordított kormányzati forrás összege, a határon túli magyar közösségekben változott az autonómiához való viszony. Például a 18 és 35 év közötti fiatalok között az autonómiával kapcsolatban végeztek egy kutatást, amiből az derült ki, hogy az autonómia kevésbé fontos számukra, mint az idősebbeknek. Az autonómia mást jelent Kárpátalján, mint a Székelyföldön és megint egészen mást a Vajdaságban, ahol az kifejezetten a szerb többségen belüli önkormányzást jelenti. Szili Katalin kész arra, hogy a felvidéki törekvésekről is beszélgessen akár Pozsonyban is, mivel kulcsfontosságúnak tartja, hogy egy ilyen fontos kérdésről alakuljon ki társadalmi párbeszéd!
Manapság ugyanis sokan összerezdülnek mind Romániában, mind Szlovákiában e fogalom hallatán, pedig az itt élő közösségek valamennyien jól járnának vele, hiszen ki lehet alakítani egy országos nemzeti kisebbségi rendszert,
amelyben nem kérdés, hogy a magyar nemzeti közösségek oktatási, kulturális és finanszírozási kérdésekben önállóan dönthetnének! Legalább nekünk: magyaroknak le kellene ülnünk, hogy világos legyen, hogy mit jelent e fogalom, illetve különböző változatai alatt mit értünk. Az már külön feladat lenne, hogy áttekintsük, az európai folyamatokban mire kell figyelnünk! Ha Európának lenne egy kisebbségi minimum standartja, amelyet minden országban kötelező lenne betartani – fogalmazott Szili Katalin –, sokkal könnyebb lenne a helyzetünk!
Duray Miklós dicsérte, hogy Szili Katalin egész pártjával szembeszállva a kettős állampolgárság megadására szavazott, majd amikor Gyurcsány Ferenc a MÁÉRT-et feloszlatta, házelnökként létrehozta a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát.
Mindemellett Duray Miklós meggyőződése, hogy az igazi megoldás a komáromi nagygyűlés által meghirdetett önkormányzati koncepció következetes megvalósítása lehetett volna, amelynek célja a magyar többségű régiók egyesítése volt,
de amelyet az MKP-ban az egyéni és csoportérdekek alapján politikustársai felülírtak. Nincs vitán felül álló bizonyítékunk róla, de kétségtelenül ez vezetett ahhoz, hogy végül az MKP a 2006-os választásokon már 60 000 szavazattal kevesebbet kapott és azóta sem képes talpra állni.
(Aspektus)
