Egy televíziós beszélgetésben hallottam a fenti mondatot, s gondoltam, felteszem ezt az aktuális kérdést ezen a fórumon is. Mondhatnánk erre: ugyan már, hogy lehet ez kérdés napjainkban? Sajnos tudom, tapasztalom, hogy nagyon is kérdés ez itt, a Felvidéken, s a magyar köztévében sem hiába tette fel egy ismert színész beszélgetőtársainak.
Immár harminc évvel a nagy változásnak hitt politikai fordulat után, amely idő alatt voltak zűrös-zajos időszakok, ez bizony jelenleg is nagyon aktuális kérdés. S vagyunk páran, sajnos kevesen, akik mindez ellen merünk jogos érvekkel megnyilvánulni, amikor a magyar nyelv jogos használatát kérjük számon falvaink, városaink önkormányzatain, amikor rápirítunk egy-egy oktatási, kulturális, pártpolitikai, vagy netán magyarországi pénzbeli támogatást élvező intézmény, vállalkozó, civil szervezet vezetőire, alkalmazottaira magyar személynevük jogos használatának elmulasztása miatt – máris ránk süti még a csendesebbje is a magyarkodás jelzőt.
Mert ki merjük mondani, mert vállaljuk a törvény adta jogokat (ami kevés, de van), mert ki merünk állni, elmondani hangosan, vagy halkan.
Vállaljuk, mert ha az egyetlen hazai magyar egyetem tanára, ha a hazai magyar elit közszereplője egy beszélgetésen szidhatja a magyar kormányt, az egyetlen magyar pártot, vagy történelmi időszakokat állíthat be olyan értelmezésben, hogy a laikus ember identitásában – még ha van is – meginog, akkor igenis meg kell szólalnunk.
Félreértés ne essék, tisztában vagyok azzal, hogy mindenkinek joga van a véleménynyilvánításra és a pártbéli vagy nemzeti hovatartozás eldöntésére, megvallására. De mindig kiérezhető, mit milyen szándékkal továbbít a közszereplő a közösségnek, és merre terelne véleményével egy közösséget.
Bátorkodtam mindezt megfogalmazva leírni,
mert tényleg: ki is a magyar itt és most? Illik-e magyar embernek lenni? Vagy mindehhez elég a most divatos magyar viselet, (alatta a fenti hiányosságokkal), a jelszavak, a közösségi hálón megfogalmazott vélemények?
Vagy elég, ha valaki azt mondja: nem kell magyarosítanom a nevemet, én ettől még magyar lehetek, vagyok.
S aztán jön a meglepetés egy népszámlálásnál, egy nemzeti ünnepen, választásoknál, iskolai beíratáskor, és sorolhatnám a megnyilvánulások lehetőségeit.
Szoktam volt mondani, ha rám sütik, netán szemembe mondják a magyarkodás gúnyos elmarasztaló jelzőjét: azért is kell „magyarkodnom”, mert te nem vállalod.
Ha mindenki elsősorban tudatilag vállalná és élné meg itt a magyarságát, ez nem lenne fájó napi téma.
Visszatérve írásom apropójához: az ismert színész és beszélgetőtársai végül is a címben szereplő kérdés feltevésének okát valahol az oktatásban keresték. Ez elgondolkodtató nálunk is.
