Sok mindent elárul az ember jelleméről, amikor azt mondja, sem Ferenc József császárral, sem Gustáv Husák államfővel nem fogott volna kezet. A Felvidék.ma portált is működtető Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) nemrégiben leköszönt elnökével, Duray Miklóssal készített interjúnkból kirajzolódik a felvidéki közélet legnagyobb formátumú politikusának karaktere. Leszögezhetjük: politikai visszavonulása óta ez a jellemvonás, stratégiai gondolkodás hiányzik vezető politikusainkból.
Bár a Szövetséget sokan és sokszor megpróbálták felszámolni, a megalakulása óta eltelt közel két évtized mégis azt bizonyítja: szükség van rá, illetve az ehhez hasonló kezdeményezésekre. Ez a beszélgetés arra tesz kísérletet, hogy megpróbáljuk megérteni azt a szellemi és erkölcsi nyomvonalat, amelyet az egyik alapító – Pogány Erzsébet mellett –, Duray Miklós kijelölt a SZAKC részére. Emellett rávilágít a felvidéki magyar közélet szétesésének legfőbb okára, amelynek gyökere 30 évre nyúlik vissza, és megpróbál rámutatni: a megoldás kulcsa a kezünkben van…
Miért döntött úgy, hogy lemond a SZAKC elnöki tisztségéről? Számos közéleti szereplő, európai és amerikai csúcspolitikus is hetvenen felül érte el karrierje csúcsát. Szóval, pusztán a kor nem lehet akadály.
Ha megengedi, akkor én nem követem példaképként az amerikai politikusokat, mert minden amerikai politikus mögött valamilyen érdekcsoport, akár érdekhatalom húzódik meg. Ők határozzák meg, hogy mit vállaljanak, képviseljenek, és nyilván valamilyen anyagi haszon fejében ők azt meg is teszik. Ez nem azt jelenti, hogy mindegyik alkalmas a megbízatásra, de mindegyik esetében van olyan vonzóerő, amiért érdemes a tőkének beruházni. Na most, az én esetemben soha ilyen nem volt.
Ez rányomta a bélyegét az életére?
Pontosan az ellenpólusa vagyok az amerikai politikusi magatartásnak. Addig van értelme a tevékenységemnek, amíg érvényt tudok szerezni az elképzeléseimnek. Az elképzeléseimet pedig mindig a közösségi érdekből vonatkoztatom le. 1998-ban éreztem úgy, hogy sikerült eljutni oda, ahova szerettem volna: hogy egységes legyen a felvidéki politikai közélet.
Akkor sikerült az 1990 és 1998 között szétverődő magyar politikai közéletet a Felvidéken egyesíteni. Nem volt egyszerű, nagyon sok feltétele volt. Egyik feltétele volt az, hogy ne vállaljak befolyásoló vezetői tisztséget. Ezt elfogadtam, mert számomra nem a saját szereplésem volt a fontos, hanem az, hogy létrejöjjön egy egységes gondolkodás.
1998 volt az a pont, amitől kezdve kezdhettem azon gondolkodni, hogy „nyugdíjba” vonulok.
Mi vezetett odáig, hogy a rendszerváltás idején legnépszerűbb politikusnak feltételül szabják, hogy lépjen vissza a politizálástól?
1960-as évektől 1989-ig eléggé meghatározó személyisége voltam a felvidéki magyar másként gondolkodásnak, meg a úgynevezett többrétegű társadalmi és politikai szerveződésnek. Noha a 80-as években az örsújfalusi generáció erkölcsileg csaknem mindent lerombolt, amit korábban sikerült felépíteni. Belőlük nőtt ki a Független Magyar Kezdeményezés (FMK). Ezt tudatosítani kell, mert mindig vannak törések a társadalmi fejlődésben. Lehet, hogy egyes emberek gondolkodásában ezek a törések nincsenek meg, de a társadalmi szerveződésekben mindig megvannak, mert az ilyen szerveződéseket mindig érdekcsoportok befolyásolják.
Nekem szerencsém volt, hogy az 1960-as évek közepétől a végéig egy irányba tudtuk befolyásolni a felvidéki magyar fiatalokat, akikkel olyan szerveződési hálózatot hoztunk létre, amelyre addig nem volt példa. Erre tudtuk építeni 1989-ben azt a gondolatot és azt az együttes gondolkodást, amit az általam alapított Együttélés képviselt.
Nagyon sokan vettek részt ebben a Keresztény Demokrata Mozgalomból is és néhányan a FMK-ból is. Ennek a gondolkodásmódnak a köre nem volt elhatárolva egymástól szerveződésekként, hanem egy átjárható struktúra volt. Ezt tartották egyesek a legveszélyesebbnek.
Ez miért veszélyes?
Mert ha van egy átjárható gondolkodási szervezet, akkor fennáll a veszélye, hogy mindenkit a vonzáskörébe kerít, mivel nincsenek közötte ideológiai különbségek. Közösségi elkötelezettség van, mely íratlan utasítást ad az együttműködésre. Közvetlen előzménye az 1949-ben a kommunista párt által létrehozott Csemadok, amely akkor nem azon irányelvek szerint kezdte a működését, amit a párt meghatározott, hanem a felvidéki magyar közösség egységesítésére és felemelésére. Na, ez a csodálatos!
Tehát a Csemadok mintájára kezdték el szervezni az ifjúsági mozgalmakat?
Így van, ennek a hagyományát követtük az 1960-as években, amikor az ifjúsági klubokat szerveztük. Nem az volt a lényeges, hogy mennyire tudjuk a hatalmat kibékíteni, ezáltal működhessünk, hanem hogyan tudunk megfogalmazni új értékeket. A 60-as évek erre alkalmasnak bizonyultak, mert a kommunista hatalom válságban volt. Meg lehetett fogalmazni olyan eszméket, amelyek meglehetősen különböztek a kommunizmus hagyományaitól, és teljes egészében a polgári társadalom szervezési hagyományaira tudtak építeni. Ez volt az akkori klubmozgalom. Ezt próbálták szétverni 1970-ben, de teljesen nem sikerült. Töredékek maradtak, viszont az örsújfalusi tábor szervezői sajnos már nem ezekre az értékekre építettek, hanem az úgynevezett kommunista konszolidáció hagyományaira.
Mit ért ez alatt?
Beépülni a hatalomba, és amellett meg kell próbálni csinálni azt, amit lehet.
Miért rossz az, ha valaki a hatalomba igyekszik azért, hogy elérje a céljait? Nem lehet, hogy ebben az esetben a generációváltás is oka volt a bekövetkezett változásoknak?
Ez inkább szemléletváltás. Mi a 60-as években azt fogalmaztuk meg, hogy a hatalomtól függetlenül szerveződünk. A 70-es évek generációja pedig nem a hatalomtól való függetlenséget fogalmazta meg, hanem csak annyit, hogy hagyjatok bennünket békén. De ehhez ki kell szolgálni a hatalmat. Ez lényeges különbség.
A 70-es évek generációja hozta létre a FMK-t, amely együttműködött azzal a cseh és szlovák nemzedékkel, amely eredendően kommunista, párthű és rendszerhű volt, de kialakított egy alternatívát. Sajnos a Charta’77 jelentős része is beletartozott, mert egy részük a kommunista pártból kizárt sértődött emberekből állt, akik gondolkodásmódjukban nem változtak meg.
1977-ben a Charta megjelenésekor az ilyen gondolkodású emberek szerkezete hozta létre ezt az irányzatot, amelybe sokan naivan becsatlakoztak, köztük én is, mert úgy éreztem, támogatni kell.
De kiderült, hogy az ebből kinövő rendszerváltoztató generáció, ami 89-ben leváltotta a miniszterelnököt és az államfőt Prágában, tulajdonképpen egy posztkommunista generáció volt – legalábbis nagy részben. Jobban egyetértettek a kormányalakítási tárgyalásokon a kommunista tárgyalópartner véleményével, mintsem védelmükbe vettek volna engem, és kinevezzenek miniszternek az első csehszlovák reformkormányba.
Ugyanis jelölve voltam oda, de szó nélkül elfogadták, hogy a kommunista tárgyalópartner azt mondta, nem lehetek ott. Én voltam az egyetlen, akit megvétóztak. Erre büszke is vagyok, mert ez azt jelenti, hogy én voltam az egyetlen antikommunista.
Ekkor 1989-1990-et írunk. Mi történt ezután?
Innentől más történet zajlik. Ekkor átveszi egy új hatalom az irányítást, amely tele van politikailag vegyes származású emberekkel, magyar részről is. Nem volt olyan határozott álláspontjuk, amely megkülönböztette volna őket a bukott rezsimtől.
Legfontosabb álláspontjuk az volt, hogy engem szélsőségesnek nyilvánítsanak. Beleértve a szlovákokat és a magyarokat is. Kizárólag azért, mert másként gondolkodtam.
Ez akkor olyan béklyó volt, amivel valakit félre lehetett állítani?
Sok éves küzdelem folyt. 1990-ben az első szabad parlamenti választások alkalmával Szlovákiában 130 ezer karikát kaptam a képviselőválasztásokon. Tőlem egyetlen ember kapott többet: Marián Čalfa. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, mert ez akkor lenne igazán eredmény, ha többet kaptam volna, mint ő, aki a magyar nemzetét hitehagyott, ócska kommunista volt. Ráérzett arra, hogy bekövetkezett egy változás, amelynek az élére kell állni. Így lett miniszterelnök az átmeneti kormányban pár hónapig, az 1990-es választásokig. Először letette a voksot a konzervatív szlovák kommunisták mellett, aztán elment tárgyalni a rendszerváltoztatókkal, aztán hirtelen miniszterelnök lett belőle a rendszerváltoztatás után, végül 1990 júniusában eltűnt. Fontos mozzanat, mert ez az akkori helyzetet jellemzi. Ő volt az, aki megvétózta, hogy tagja lehessek az első rendszerváltoztató csehszlovák kormánynak. Ne értsen félre, engem ez nem bánt. Nem panaszként, inkább helyzetjelentésként mondom. Ugyanis nekem, a miniszteri kinevezésemkor Gustáv Husákkal kellett volna kezet fognom 1989. december 9-én.
Nem tette volna meg?
Nem. Nem köptem volna le, mert az illetlenség, de valószínűleg a hátam mögé tettem volna a kezem. Tudja, én csodálkozom, hogy 1867-ben, a kiegyezés után az új magyar miniszterelnök hajlandó volt elfogadni Ferenc József kézfogását. Én nem lettem volna hajlandó.
Sok mindenben realista vagyok, de vannak erkölcsi kérdések, amelyekben nem tudok engedni. Sem Gustáv Husákkal nem fogtam volna kezet 1989 decemberében, sem Ferenc József császárral a kiegyezés után.
Visszatérve, mi történt 1990 után?
Ami utána következett, az a felvidéki magyarság belső harca, amely egy külön megközelítést érdemel. Akkor kezdtünk lerongyolódni erkölcsileg. Az a szétesés, ami ma van, azzal az időszakkal függ össze. Túlságosan sok nevet tudnék felsorolni, akik erkölcsi megítélésem szerint a gazemberek sorába tartoznak és akkor is, és ma is tevékenyek, nem is akárhogyan. Van, aki Szlovákia egyik leggazdagabb embere. A tragédia az, hogy ezt az embert támogatták Magyarországról.
Akkor, kilencvenben?
Akkor is, és később is. 1990 és 1992 között a legnagyobb támogatottságnak örvendő felvidéki magyar pártnak, az Együttélésnek voltam az elnöke. Képzelje,
1992 szeptemberéig engem nem volt hajlandó fogadni Magyarország miniszterelnöke. Azért, mert nem voltam része, támogatója az akkori kormányzatnak.
Antall József, aki a 15 millió magyar miniszterelnöke szeretett volna lenni, nem fogadta a felvidéki magyarok akkori legerősebb pártjának elnökét?
Hivatalosan nem tehettem látogatást Magyarország miniszterelnökénél, annak ellenére, hogy azt megelőzően már 20 éve nagyon jól ismertem őt személyesen és a családját is.
Mikor változott meg a helyzet?
Amikor az FMK kiesett a kormányból. 1992 szeptemberében leültünk tárgyalni a magyar országgyűlés egyik termében. Lehet, hogy ezeknek az apróságoknak évtizedes távolságokban már semmi jelentősége nincs, de egy adott helyzetben pontosan rávilágítanak arra, milyenek voltak a viszonyok. 1990 után egyre inkább az anyagi nyerészkedés jutott előtérbe. Aztán 1998 és 2002 között a Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja lemondott a közösségi érdekérvényesítésről a háttérmegegyezések miatt.
Nem szeretnék akadékoskodni, de pénz nélkül semmi sem működik…
Amikor 1978-ban elkezdtük szervezni a Jogvédő Bizottságot a magyar iskolák megmentésére, azt mindenféle anyagi támogatás nélkül tettük. A fizetésem teljes egészét erre fordítottam.
1990-ig 8 éven át egy fizetésből éltünk a feleségemmel, mert szétosztottam azok között, akik konkrét fizikai munkájukkal segítették az ügyet. Ezt senki nem tudja. Furcsa ezt elmondani, de tudatosítani kell: megmentettük a magyar közoktatást a 80-as évek közepére. És senki sem tudja, hogyan.
Szóval lehetséges. Manapság még támogatás is akad, ám többen az átláthatóságot hiányolják…
A legnagyobb konfliktusom az volt a rendszerváltozás óta, hogy én mindent legitim módon és a nyilvánosság, a társadalmi közélet bevonásával akartam végrehajtani. De ahhoz, hogy valaki megtömje a zsebét, ez alkalmatlan, mert ellenőrzés alá kerül. Ezért volt ez sikertelen. A cél a paternalista rendszer kialakítása, amellyel személyeket lehet kézben tartani bizonyos célok elérése érdekében.
Változott az utóbbi 30 évtizedben bármi is ezen a téren?
Ez van a mai napig. Nem ilyen éles vonatkozásban persze, de ezek a konfliktusok fennállnak napjainkig. Ez a felvidéki magyar közélet szétesésének egyik fő oka. Ebből kellene most kitörni, mert úgy tűnik, az emberek most ezt szeretnék – ez a megérzésem. Ezért vagyok optimista a SZAKC és a körülötte lévő szervezetek összefogásában, mert ez egy új eszmeisége a közösségi gondolkodásnak, a közéletnek, amely tiszteletben tartja mindenki álláspontját, de meg tud fogalmazni közösségi célokat.
A SZAKC közel 20 éves fennállása is azt jelenti, hogy életképes formáció.
Így van. Meg akarták szüntetni, sokan próbálkoztak vele, de senkinek sem sikerült. Már a Bugár-féle MKP fel akarta számolni, a Dzurinda-kormány fel akarta számolni, de nem sikerült. A magyarországi MSZP–SZDSZ-kormány fel akarta számolni és nem sikerült. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba esek, de 2010-ben, amikor elfogadták a magyar országgyűlésben a kettős állampolgárságról szóló törvényt, annak is az volt a lényege, hogy a SZAKC felszámolódjon, és akkor sem sikerült. Ez azt jelenti, hogy életképes és szükséges. Négy olyan kísérlet történt, amely egyenként elég lett volna, hogy megszüntesse, és felszámolja. Egyiknek sem sikerült.
Mit gondol, miért nem sikerült?
Mert társadalmi erő áll mögötte és logika. Nem volt logikus érv a felszámolása mellet. Ahogy a Csemadokot sem tudták megszüntetni. A politika hozta ugyan létre, de néhány éven belül önállósította magát, és rettentő politikai nyomásnak volt kitéve. De betiltani nem tudták.
Mivel egy egészséges társadalmi erő állt mögötte, és azzal nem szerettek volna szembeszállni. Ez azt jelenti, a felvidéki magyarok képesek magukat megvédeni civil eszközökkel is.
Civilség? A Csemadokot is érte kritika, amiért a vezetése politikai szerepet vállalt, sőt a SZAKC sem mentes a politikától…
A SZAKC-ban egyetlen politikai mozzanat van: az egyik alapítója az MKP. Az alapítók országos szervezetek voltak, 2001-ben öt ilyen országos szervezet volt, köztük az MKP.
Rosszul gondolom, ha úgy vélem, a Felvidéken elkülöníthetetlen a politika és a civil élet?
Nem, de nem úgy, hogy alárendeljük magunkat a politikának. Épp fordítva. A politika nem különül el a közélettől, a nem politikai közélettől. Ahogy az Együttélés esetében is: meghirdettük azt, hogy nem ideológiának vagyunk elkötelezve, hanem a közösségnek. Annyiban nem volt igaz, hogy a liberális konzervativizmus és a keresztény konzervativizmus talaján állt. Csakhogy ez értékszemlélet, nem politikai ideológia.
A gondolkodás szabadsága és a demokrácia két olyan különböző fogalom, ami csak akkor egyeztethető össze, ha van szabad választás és szabad gondolkodás.
A szabad gondolkodásnak társadalmilag elkötelezettnek kell lennie, nem határtalannak. Mert ha határtalan, akkor szétveri a társadalmat. Ez a libertinizmus következménye, a szabadosság.
Ezen a kérdéskörön belül létezik két pólus: a befogadás készsége, és a határtalanság képessége. A határtalanság szétesés. A befogadás pedig struktúraépítés.
