A Magyar Kultúra Napja alkalmából január 22-én megrendezett ünnepi eseményen – a Szent Korona másolatának jelenlétében – két Egyetemes és tizenkilenc Magyar Kultúra Lovagja címet adományoztak. Felvidékről Duray Miklós és Szarka Tamás kapták meg az elismerést.
Duray Miklós személyét a kuratórium, azaz a díjat alapító lovagok javasolták, Szarka Tamás jelölését pedig Pogány Erzsébet, a Szövetség a Közös Célokért társulás nevében tette meg.
Duray Miklós politikus közíró az alábbi szavakkal köszönte meg az elismerést:
Tisztelt Alapítvány, Lovagtársak, Kedves Vendégek!
Sajátos üzenete van a mai napnak. Annak okán is, hogy 1989 óta ezen a napon ünnepeljük a kultúránkat, a magyar műveltséget, amit nemzedékről nemzedékre az alapjaitól kell megtanulnunk, ami egy életen át tartó folyamat, miközben ápolnunk, művelnünk és gazdagítanunk kell építményét. Sok mindenki teszi ezt, a kultúránk lovagjai kiváltképpen, és mindazok, akik ezt az elismerést még nem kapták meg, de életüknek ez az egyik értelme.
E nap sajátossága az, hogy közel kétszáz évvel ezelőtt, – ismerve Kölcsey életritmusát -valószínűleg az esti vagy kora éjszakai órákban tett pontot a Hymnus című költeményének végére, amit 1844 óta énekelünk áhítattal, noha hivatalosan ekkor még a Gotter halté volt a Habsburg Monarchia himnusza. Ezért Magyarország 2011-ben elfogadott Alaptörvénye is pontatlanul fogalmaz, amikor Kölcsey Hymnusát csak Magyarország himnuszaként említi. Nem, Kölcsey Hymnusa nem csak Magyarország, hanem elsősorban a nemzet himnusza. Hiszen a költőt a magyar nép zivataros századai ihlették a megírására, és sorsszerű, hogy a nemzet himnusza lett. Ha tehát én bármikor és bárhol éneklem vagy mondom Kölcsey Hymnusát, a nemzeti imádságomat mondom, közben a nemzet jelenik meg a szemem előtt a múlt, jelen és a jövendő összefüggésében és a szemem sarkában egy könnycsepp.
Ezért több ez a nap, mint a magyar kultúra napja, noha a nemzetet összefogó legfontosabb fonat kultúrája és nyelve. De gondoljuk végig, elszakadtunk valahová a nagyvilágba és utódaink már a magyar nyelvet nem beszélik, a magyar kultúra töredékeit csak valamelyik világnyelvre lefordított változatában ismerik, és mégis magyarnak vallják, magyarnak érzik magukat. Erre számos, általam is megtapasztalt példát említhetnék. Ez azt jelenti, hogy a nemzethez tartozás túllépi a nemzeti műveltség és a nyelv kötelékeit. A nemzet több mint a nyelvi és műveltségi összetartozás. De mi ez a TÖBB? Erre csak egy kifejezésünk van: ez a nemzet. Ami legalább olyannyira érthetetlen és tapinthatatlan érzés, mint a haza és az iránta való elkötelezettség.
A magyar kultúra lovagjai sok éven át a nemzet talpasaiként szolgáltak. Ezeken a gyalogosokon áll vagy bukik a nemzet. A korábbi és a mostani lovagok adózzanak a talpasoknak mindenkori tisztelettel. Mi pedig, akik elnyertük a lovagi címet, mondjunk érte egyszerű köszönetet az adományozónak, aztán le a nyeregből és munkára fel.
Az eseményről bővebben az ITT>> olvashatnak.
